Gondolatok a pocakomról

 

Állok a tükör előtt és nézem magam. Furcsa, hogy életemben talán először találom szépnek a testem úgy egészen. Most sem tökéletes, de valahogy mégis szép. Minden a helyén van. A pocakom kerekedik, a melleim egyre súlyosabbak, az egész testem változik, mégis az a határozott érzésem támad, hogy erre lett kitalálva. Hogy hordozzon és tápláljon.

 

Sokszor nehéz a testem új korlátaival szembesülni. Általában magamat okolom értük, mert úgy érzem, nem teszek meg mindent azért, hogy ne legyenek, de az igazság talán az, hogy egyébként is lennének. Néha rosszul leszek, néha csak lassan megyek, néha le kell dőlnöm, néha fáj, néha nemet kell mondanom olyasmire is, amire előtte egyértelműen igent… Most egy kicsit más vagyok.

 

A súlyom mindig is kardinális kérdés volt. Ironikus, hogy pont most nem okoz problémát. Most valahogy nem érdekel. Kilók-centik… Mennyire más megvilágításba kerülnek, ha egy új élet formálódik odabent! Többé már nem az én formáim a legfontosabbak, hanem hogy jól töltse be a testem az új szerepét: világra segíteni valaki mást.

Nem értem, néhányaknak mi ebben olyan borzasztó… Én szeretek várandós lenni. Szeretem látni a változásokat, szeretem érezni az új élet jeleit, szeretek más lenni. Szeretem, hogy úgy érzem, most olyasmin megyek keresztül, amire teremtve lettem.

 

Nem mondom, hogy nem félek. Néha picit terhesség az áldott állapot. És sokszor eszembe jut, hogy ennek nemsoká vége lesz, nemsoká el kell válnunk egymástól. Ki kell bújnunk egymásból, nem lehetünk örökké ketten egy testben. Persze, hogy félek tőle. Könnyű most magamból táplálnom, könnyű, hogy tudom, jó neki odabent. De jó lesz neki idekint is? Vajon majd akkor is tudni fogom, hogyan hordozzam és tápláljam?

 

Szeretem, amikor mocorog. Amikor hullámzik a hasam a rúgásoktól. Milyen kis élő és eleven már most! Még formálódóban van, de már közli a világgal, hogy „Hékás, én is létezem!” (De még mennyire, hogy létezik… Ha a veséim erről mesélni tudnának…)

 

Ez az egész egyszerre bizarr és természetes, felfoghatatlan és magától értetődő. Tudom, hogy csöpögős, meg szirupos, meg közhelyes, de akkor sem létezik ennél nagyobb csoda a világon…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.