“Még ki sem élted magad”

guess-attic-837156_1920

Tegnap volt a házassági félévfordulónk, szóval úgy döntöttem, ez alkalomból egy olyan megjegyzésre fogok válaszolni, amit az esküvő előtt és után is elég sokszor hallottam már és mindannyiszor nem tudtam vele mit kezdeni. Ez pedig így hangzik:

Ilyen fiatalon férjhez mentél? Hiszen még ki sem élted magad, ráértél volna!

Erre most mégis mit lehet mondani?  Nagyjából semmit, de most összeszedtem minden értelmes gondolatomat, hogy mondjak rá valamit.
Az első dolog, ami erre a megjegyzésre eszembe jut az az, hogy mégis mit ért az illető az alatt, hogy “kiélni magam”? A pasizást? A féktelen bulizást? A függetlenséget? A szexet? Az ivást? Világjárást? Utazást? Mi az, hogy kiélni magam? Azt jelenti kiélni magam, hogy már túl vagyok több párkapcsolaton és végre megállapodok valaki mellett? Azt jelenti kiélni magam, hogy annyit buliztam, hogy megcsömörlöttem tőle? Vagy hogy annyi pasival feküdtem már össze, hogy végre nem vágyom többre, csak egyre? Lehet, hogy most hülyeségeket mondok, de egyszerűen nem értem. És főleg azt nem értem, mit jelent az, hogy “ráértél volna”.
Csak képzeld el… Van egy barátod, akivel évek óta szeretitek egymást. Annyira szeretitek egymást, hogy együtt képzelitek el az életeteket. Egy nap a barátod megkér, legyél a felesége. Természetesen azonnal igent mondanál, hiszen mindennél jobban vágysz arra, hogy a felesége lehess, hogy egy életen keresztül összetartozzatok. Ám ekkor eszedbe jut valami: Basszus, még nem élted ki magad! Mert mondjuk nemigen volt alkalmad flörtölgetni a barátod mellett. Meg még buliznál kicsit függetlenül. Ezért igen helyett azt mondod neki: “Bocs Édes, még nem mehetek hozzád, még élnem kell egy kicsit.” Mert ha hozzád megyek, akkor meghalok, vagy mi? Nem nonszensz ez egy kicsit?
Még érvelhetnék a felvetés logikátlansága mellett, de ha őszinte akarok lenni, akkor be kell vallanom, hogy valamelyest értem, hogy mit jelent.
Nagyon fiatal voltam, amikor Zolival megismerkedtem és már kapcsolatban voltunk, amikor az egyetemre kerültem. Számomra kimaradtak az egyetemista románcok, a flörtölés, a szórakozás egyedülállóként. Én nem méregettem a pasikat (maximum ha valamelyik barátnőmhöz illőt kerestünk), nem találgattam, hogy ez a helyes srác vajon mit akarhat, mert amikorra ebbe a helyzetbe kerülhettem volna, már foglalt voltam.
Hazudnék, ha azt mondanám, hogy sosem játszottam el a gondolattal, hogy mi lett volna ha többet vagyok szingli fiatal felnőttként. Ha kicsit több a szabadságom. Akkor is hazudnék, ha azt mondanám, soha nem vágytam egy kis függetlenségre, vagy olyan dolgokra, amiket soha nem próbáltam. Erre viszont csak egyet tudok mondani: Valamit valamiért. Igaz, hogy feladtam valamit, de valami sokkal-sokkal értékesebbet kaptam érte cserébe. Úgy gondolom, hogy a házasság nem olyasmi, amit ha három-öt-tíz évvel később kötünk meg, akkor ugyanolyan lesz. Nem lesz ugyanolyan. Ez a házasság attól (is) ilyen, hogy akkor köttetett, amikor. És én ezt a házasságot akartam, nem egy három-öt-tíz évvel későbbi klónját.
A másik, hogy könnyű dolog az érzelmi biztonság melegéből elképzelni, milyen lehet a párkeresés. Akármit gondolok most arról, milyen lenne függetlenként, az kicsit mindig torz lesz.
Amikor próbáltam összeszedni, hogyan is tudnám ezt megmagyarázni, a következő hasonlat jutott eszembe:
Képzeld el, hogy a lelked egy színházterem. A székek a teremben a szükségleteid/elvárásaid. Az a célod, hogy találj egy olyan embert, akinek a tulajdonságai a lehető legtöbb helyet betöltik és/vagy a legfontosabb, VIP helyekre odaillenek. De olyan embert soha nem fogsz találni, aki minden szükségletedet betölti (erről már írtam egyszer), így mindenképpen maradnak üres székek a teremben. Ezek az üres székek kikiabálnak a betöltött helyek közül. Felhívják magukra a figyelmedet. Így innentől kezdve a “radarod” már nem azt veszi figyelembe, hogy ki az, aki a lehető legtöbb helyet fel tudná tölteni, hanem, hogy ki az, aki az üresen maradt helyekre beillik. Így egy csapásra úgy tűnik majd, mennyivel könnyebb lenne most ismerkedni, amikor már nem kell.
Jó lenne megtalálni a módját, hogyan lehet az üres székek kiabálását kikapcsolni. Ha valaki tudja, feltétlen ossza meg velem. Amíg viszont nem tudjuk, meg kell elégednünk annyival, hogy tudatosítjuk magunkban az üres székek létét és azután pedig figyelünk a saját reakcióinkra.

b4c1c94d-d80d-44e7-ad4a-919f28b3d9c6-2060x1236 (1)

Összefoglalva tehát, valóban van olyan, amiben nekem nem volt részem. Van olyan, amit nem próbáltam és már nem is fogok soha. De összességében azt mondhatom, hogy nem bánom. Sőt… Meggyőződésem, hogy elég sok hülyeségtől menekültem meg így.
Olyan is van, amikor nem tudom kellően értékelni, amim van, és ráfixálok arra, amim nincsen. De általában rájövök, hogy nincsen igazam és hogy hülye lennék nem baromi áldottnak érezni magam a jelenlegi helyzetemmel.
Azt pedig semmiképpen nem gondolom, hogy az élet élvezetéből és a szabadságból bármennyire is kimaradnék. Amikor még tervezgettük az esküvőt, azt fogalmaztuk meg: azért (is) házasodunk össze, mert együtt akarjuk megélni a kalandokat. Nem levágjuk egymás szárnyait, hanem együtt repülünk. Hát nem sokkal jobb ez így? 🙂

Köszönöm, hogy elolvastad! Ha tetszett, oszd meg másokkal is, szólj hozzá, és nézz vissza legközelebb is! 🙂


 

2 Comments

  1. Nagyon örülök ennek hozzáállásnak és példa értékűnek tartom. Magam is így gondolkodom. A kimondott ígéret, vagy eskü (aki templomban is esküdött), hogy “vele megelégszem” nagyon komoly dolog. Szabályoz, kicsit féken tart, sőt, tudatosítja azt is, hogy nem vagyok tökéletes. Vágyhatunk ki tudja mi után, miközben arra is vágyunk, hogy én legyek “elég” a társamnak: elég jó, elég szép, elég csinos, elég szexi, elég jó szakács, elég jó anya, elég jó feleség, elég okos, elég érző, elég…, elég…, elég. Ez az elég nem a “megjárja”, hanem az, ami helyett nem kell más, mert ELÉG. A megelégedettség pedig a boldogság egyik fő kulcsa!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.