Személyes vallomás a házasság hetére

DSCN6619
A mai nappal kezdődik a házasság hete, tehát muszáj megint kinyitnom a számat 🙂 Terveim szerint ezen a héten több alkalommal is előhozakodom egy-egy finomsággal a témában, ha már erre rendeltetett ez a hét.
Elsőként egy egészen személyes vallomással kezdeném.
Amikor ezt a blogot elkezdtem, tele voltam szorongással. (Még mindig tele vagyok, de egy fokkal kevesebbel :)) Ez a blogírás-dolog régi szokásom, az első honlapomat kb. 13 évesen csináltam, az első komolyabb próbálkozásom pedig 2011-ben kezdődött, és azóta is több (többnyire sikertelen) kísérletem volt. Ez a mostani viszont más. Már terveztem az elkészültét, de nyilván mostanában lett aktuális 🙂 A szorongásom fő oka főként az volt, hogy újra meg újra felmerült bennem a kérdés, mit osztom én az észt egy pár hónapos házassággal a hátam mögött? Ez a helyzet természetes az idő múlásával arányosan csökken, de azért most még fennáll és minden egyes alkalommal, mielőtt megnyomnám a “közzététel” gombot átsuhan az agyamon. Ezt a szorongást a családom segített többé-kevésbé feloldani bennem, amikor azt mondták: Csak egy öt hónapja házas tudja hitelesen leírni, milyen öt hónapja házasnak lenni. Azóta ez a mottóm. Csak az “öt hónap” változik.
Ezen felbuzdulva tehát úgy gondolom, hozzá tudok tenni a házasság hetéhez az én frissházas gondolataimmal, egyfajta bizonyságtétellel. A félévfordulónkra úgyis készülni akartam egy kis összegzéssel, de most előrehozom. Egy hónap alatt talán nem változik annyit a világ 🙂
Éppen tegnap gondolkodtam el azon, hogy ki mit nevez meg az élete legboldogabb időszakának. Van, aki a gyerekkort, mert felhőtlen. Mások szerint a gimis időszak, mert valamelyest már felnőtt az ember, de még nincs rajta a felelősség teljes súlya. Megint mások szerint a kora húszas évek, az egyetem, mert akkor már függetlenek vagyunk, és lehet bulizni, flörtölni, “kiélni” magunkat a munka, a házasság és a család áldott, ám sokszor terhes köteléke és gondjai nélkül. Nos… a gyermekkoromra nem emlékszem (mármint arra, mennyire voltam boldog. Feltételezem, hogy az voltam). A gimis időszakomat sem nevezném a boldogság netovábbjának. Az egyetem első két éve sem az igazi…
Többen mondták, amikor megkérte Zoli a kezem, hogy élvezzük ki a jegyesség időszakát, mert az olyan különleges és boldog időszak. Nos… valóban boldog időszak volt, de sokszor zavarban voltam,  mégis mit kéne éreznem, amitől ennek boldogabbnak kéne lenni, mint eddig?
Valahogy nem tudtam “elkapni” ezt a különlegesség-érzetet. Aztán jött az esküvő és elsuhant. Ahogy ott ültünk a kis őriszentpéteri mese-házikónk verandáján a nászutunkon, csak pislogtam megilletődve. Az elmúlt napok olyanok voltak, mint egy álom. Első pár napon szinte csak az esküvőről beszélgettünk, mégis, mintha az egész csak homályos emlékkép lett volna… Lassan ült el az izgalom.
Aztán hazajöttünk és kezdődtek a dolgos hétköznapok. Elrendezgettük a lakást, beszereztük a még hiányzó dolgokat, és örültünk annak, hogy együtt élünk. Így telt el ez az öt hónap is. És most?
Most úgy érzem, soha nem voltam még ilyen boldog. Kicsit “késleltetve” érkezett. (Egyébként ha belegondolok, amikor összejöttünk, ugyanez történt. Pár hónapig semmi érzelmi kitörés vagy eufória. Na de utána…! Úgy tűnik nálam ez a séma :)) Természetesen nem elégedtem meg csupán a tudattal, hogy boldog vagyok. Meg kellett vizsgálnom, hogy mitől. Körülbelül erre jutottam:
Biztonságban vagyok. Akárhogy is nézzük, a szerelemben van egy kis bizonytalanság. Most szeret, de mi lesz később? Meddig tart ez? Mikor múlik el a lila köd? Mi van, ha olyasmi derül ki, ami neki már nem fér bele? Ezeket nem gondoljuk át, de mélyen ott vannak. A lánykérés után pedig ott a várakozás izgalma. Nem tudom, más hogy van vele, de én boldog vagyok, hogy már nem kell várni. Hogy megérkeztünk. Elült az izgalom, elült a várakozás idegeket terhelő feszültsége. Így most már jó. A Kedvesem karjaiban nyugodt és biztonságos helyen. És ez így is marad.
A helyemen vagyok. Én az a fajta vagyok, aki addig nem vagyok 100%-ig biztos a döntésemben, amíg nem döntöttem visszafordíthatatlanul. Így volt ez a házassággal is. Hiába mondtam biztos “igen”-t akkor, amikor Zoli megkérte a kezem, a kicsit több, mint egyéves jegyességünk alatt állandóan megkérdőjeleztem ezt a döntést. Az eredményből ítélve kitalálható, hogy végül hova billent a mérleg, de ebben csak az utolsó két hónapra tudtam megnyugodni. (Ezek után senki nem mondhatja, hogy nem gondoltam át rendesen:)) Most úgy érzem, a helyemen vagyok. Még ha rosszul is döntöttem volna (hiszem, hogy nem), most már itt kell helytállni. Tudom, hogy Isten is itt szeretne engem látni, Zoli oldalán. És ez megnyugtat.
Szabad vagyok. Talán egy furcsa paradoxon ez annak, aki nem próbálta, de én azt mondom: soha nem voltam olyan szabad, mint most: a házasságban. A tudat, hogy szeretnek, hogy van valakihez hazajönni, hogy valaki ismer és kíváncsi rám, hogy előtte nem kell takargatni semmit és hogy biztonságban vagyok: ezek mind felszabadítanak. Tudom, hogy ha probléma merül fel, mindketten azon vagyunk, hogy megoldjuk, mert fontos nekünk a másik, fontos nekünk a kapcsolat. Nem kell a “jogaimra” támaszkodnom, mert Zoli a legjobbat akarja nekem, és nem kell az ő elvárásaitól félnem, “csak” figyelnem arra, hogy mi teszi őt boldoggá. Az, ami valójában korlátot jelent a házasság által, egy olyan teret jelöl ki számunkra, amiben igazán szabadok lehetünk.
Végre cselekedhetek! Ez a kedvencem az egészben. Alapvetően gyakorlatias embernek tartom magam, bár néha túl sokat gondolkodom. Mégis azt szeretem igazán, amikor a sok gondolkodás és tervezés után terepre lehet menni. Az esküvőnk előtt rengeteget olvastunk, beszélgettünk, gondolkodtunk együtt a házasságról és hogy mi hogy lesz, mit hogy kell jól csinálni. Az esküvő után ezt éreztem: végre, miénk a pálya! Most lehet végre valójában csinálni azt, amiről eddig csak beszéltünk. Persze ez nem mindig könnyű, hiszen pont olyan dolgokban kell ténylegesen csinálni valamit, ami nehéz, konfliktusos vagy fájdalmas. Nem sok ilyenben volt részünk eddig, ami volt is apróság volt, de azt már észrevettem, hogy akkor érzem magam leginkább felvillanyozva, amikor megoldottunk valamit. Amikor ténylegesen tettünk valamit egymásért, a házasságért. De gondolom, bármelyik nálamnál tapasztaltabb házasember el tudná mondani, hogy mekkora löketet ad egy kapcsolatnak a megoldott probléma.
Természetesen nem minden fenékig tejfel és távol álljon tőlem, hogy egy rózsaszín mázas képet tárjak elétek. Az életünk egészen reális, és ez a legjobb az egészben 🙂 Én lennék a legjobban megriadva, ha az esküvő után egy rózsaszín mesevárba csöppentem volna. Szerencsére nem így van. Ha kétségeim támadnának, csak körbe kell néznem, és a rendetlen lakás, a tornyosuló mosatlan, a lehetetlen órarend és a szomszéd szobában az éjszakai munka után szundikáló Kedves visszaránt a valóságba. Vannak dolgok, amik nehezítik a terepet és tisztában vagyok azzal is, hogy ez még csak a “level 01”. Mégis izgalommal várom a többit!

Hát boldog házasság hetét! Reményeim szerint még találkozunk a héten! 🙂

Köszönöm, hogy elolvastad! Ha tetszett, oszd meg másokkal is, szólj hozzá, és nézz vissza legközelebb is! 🙂

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.